Végre egy ország, ahol a közvélekedés megegyezik az én véleményemmel! Mondjuk ezt jelen esetben a tetoválások megítélésére korlátoznám. Japánban tetovált testtel ugyanis tilos mutatkozni. Konkrétan nem is egednek be fitnesz terembe, uszodába, és onsen-be sem (hagyományos japán fürdő) ha látszik rajtad tetoválás. Ők ugyanis értik, amit sajnos a világ maradéka következetesen félreért, hogy a tetoválás ciki. A tetoválás börtön és kriminális megkülönböztető jel, amit Japánban kizárólag a jakuza (japán maffia, szervezett bűnözés) tagjai viselnek.

Pachinko szalonba nem mertem bemenni. Nyilván semmi bajom nem esett volna azon túl, hogy néhány napra megsüketülök, de nemcsak a zaj elviselhetetlen bent, hanem a füst is. Japánban még nyilvános helyeken, éttermekben lehet dohányozni.  A pachinko egy számunkra érthetetlen video-flipper szerencsejáték. Kis acélgolyókat kell mozgatni, és a nyeremény, (what a surprise) sok kis acélgolyó. Amit persze be lehet váltani mindenféle ajándékra (toll, öngyújtó, de még akár élelmiszerbolt vásárlási utalványra), illetve természetesen készpénzre is, noha ez az utóbbi –elvileg – nem legális. Ilyen pachinko szalonok 5-8 emeletes házakat töltenek meg, nem ritka, hogy egyszerre több ezer játékos ül a gépek mellett! Egyéb más szerencsejáték vagy kaszinó tilos. Az meg külön érdekes, hogy az egész pachinko világot a Koreaiak tartják kézben egész Japánban.

És akkor most a gasztronómiáról. Az átlagéletkor Japánban 80 év felett van. Én ezt a japánok táplálkozási szokásainak tudom be. Korántsem igaz, hogy csak sushit és nyershalat esznek. Viszont tényleg sushi-hoz (azaz inkább nigiri-hez) a legkönnyebb a turistának hozzájutni. Tokió utcaszintje önmagában egy nagy étterem, aminek sok millió bejárata van. Van egy rakat saját gyorséttermük, ahol valóban 5 percen belül kaphatsz udont (tésztás forró leves), tempurát (olajban kisütött panírozott hal, rák, zöldség, bármi), sabusabut (marhahús csíkos leves, kvázi hot pot) vagy természetesen sushi-t. Minden étteremben automatikusan jön a jeges víz, ami vezetékes víz ugyan, de teljesen iható európai embernek is. Csak zárójelben: nőt egyedül enni ilyen, vagy bármilyen helyen nem láttam. Hmm. És ami a helyes étkezéssel összefügg: nem esznek cukrot, az édességek egyáltalán nem édesek. Személy szerint én mochi-függő vagyok (vicces, nyálkás állagú rízssüti, ami belül vörösbabbal van töltve). Ebből napi három az adagom. Az ILoveSushi-nál van, az majdnem olyan mint az igazi, csak mintha mindig ráült volna a séf… (A mochi egy golyó és nem egy tócsni! Please.)

Az egyetlen egészségtelen szokásuk, hogy mindent iszonyat forrón tálalnak, és esznek is! A japán hagyomány szerint mindig a családfő kap először az ételből, és rögtön enni kezdi. Az asszony a legvégén, addigra talán már meghűl egy kicsit. A statisztikák szerint kevesebb a rákos beteg Japánban mint Európában, de relatív több a férfiaknál a gyomor, és nyelőcsőrákos. Ezt egyértelműen azzal hozzák összefüggésbe, hogy a férfiak túl forrón eszik az ételeket!

Immár másodszor részt vettünk egy hagyományos japán ebéden: 9 fogás több mint két órán keresztül. Nem vagyok egy gasztroblogger, de ez megér majd egy külön bejegyzést.

Végül néhány ingatlanpiaci információ, ha a fentiek esetleg arról győztek volna meg, hogy a japán fővárosba emigrálj: egy átlag tokiói egy 30 m2-es lakásban lakik negyedmagával. Ha ez a belvárosban van (mondjuk mintha a VI. kerületben lenne), akkor a havi bérleti díja 1500-2000 EUR. Ha mindezt meg akarnád venni, akkor a négyzetméterárak 8-10 ezer EUR között mozognak! Ha vállalod, hogy irányonként napi 1,5-2 órát ingázol, de még mindig a városban szeretnél lakni, akkor ezek az árak nagyjából feleződnek. Welcome to Tokio!

A metrón a japán öltözködés is remekül megfigyelhető. A tokiói belvárosi stíl röviden: nekünk rémes. Mármint a női divat. A férfiak a belvárosban kizárólag fekete öltönyben közlekednek aktatáskával. Ez ok. A feleségük nyilván meg tudja őket különböztetni. De a nők! Az összes öltözködési hibát következetesen és szinte szándékosan elkövetik. Fekete harisnyához fehér szandálba bújnak, fehér tüll-szoknyát (!) vesznek fel, egyszerre hordanak nyári holmit a télivel, elegáns kosztümöt műanyag gyönggyel, nylon táskával. Vagy babacipő vagy tíz centis sarok, ami az esetek nagytöbbségével csámpásra van járva. Ezek után már jól esik, hogy legalább a színekben visszafogottak: fekete-fehér, bézs és barackszín. Ezen kívül gyapjúsort, csipke, teklagyöngy és műnyúlszőr. Brrrrr…. El tudtok képzelni egy húszas évekbeli porcelánbabát, fehérre festett arccal és pirosra pingált szájjal? Na ez az image megy akár még negyvenig is.

Ráadásul idén Halloween-kor voltam. Bevallom, néha gondot okozott megítélni, hogy vajon ez már a jelmez, vagy neki ez a normál outfit-je.  Shibuyán (a világ legforgalmasabb gyalogátkelőjében) egyszer csak elment mellettem Cindarella (Hamupipőke Disney-től). Ennél csak az volt meglepőbb, hogy ez a többieket (kb. háromezer japán) egyáltalán nem lepte meg. Még csak meg sem fordult senki utána. Harajuku városnegyedben meg mindennap Halloween van. A fiatalok oda járnak tombolni és exibicionálni. Őrült sminkek, és jelmezek, aztán a sok turista fényképezi őket. Disneyland rockerek és manga arcok.

Európai szemmel igazán jól öltözött japán nőt tényleg csak a Ginzán láttam. Ez a legelegánsabb városrész, kilométer hosszan európai-amerikai luxusmárkákkal és a New York-ihoz mérhető Apple Store-ral. Itt van a kedvencen, az Itoya, ami egy 8 (!) szintes ápisz, és itt mértem a valaha tapasztalt legnagyobb LV-táska arányt is. Mivel én táska-érzékeny vagyok, ezért erre most kicsit részletesebben is kitérek (férfiak nyugodtan ugorhatnak egy-két bekezdést). Szerintem Tokióban kaphatóak a világ a legfantáziadúsabb táska kollekciói. Színben, formában, méretben. Mondjuk, mindegyiken lóg valami (l. alább telefonok), de az még eltávolítható. Hatalmas női táskaosztályok minden áruházban. Csakhogy mind műanyag. Pontosabban gusztustalan műbőr. A kirakatban pompásan néznek ki, de közelebbről… Viszont ezekért a táskákért is képesek 80-120 EUR-t elkérni. A valódi bőr táskák általában 300-350 EUR felett kezdődnek, sokkal szerényebb belőlük a választék, egy Westend alagsori olasz táskás kínálata könnyűszerrel verhetné az egész piacot. Így hát be kell látni, hogy ebből a perspektívából a luxusmárkák sincsenek elérhetetlen távolságban, ami némileg megmagyarázza a valódi LV táskák erős penetrációját.

Egyébként is minden menő, ami európai. Bármelyik jobb élelmiszerboltban lehet kapni Evian ásványvizet, és a drogériákban táskás szem csináló kézikészüléket, táskás szem csináló fehérítő krémmel. Tudtátok, hogy a szem alatti táskáktól optikailag kinyílik is a szem, és már majdnem úgy fogsz kinézni, mintha európai lennél? A japánoknak a helyi szépségipar legalábbis ezt adja el. A fiatalok nagy része megműtteti a szemhéját, amitől még nem fog úgy kinézni, mint aki a Wesselényi utcában született, csak pont úgy mint egy japán, aki európainak akar látszani. Ha már a szemnél tartunk: a belvárosi metrón utazó női populáció teljes egésze műszempillát hord. Az ok egyszerű. Megfigyeltétek, hogy az ázsiaiaknak lefelé nő a szempillája, ellentétben veletek, akinek minden fizikai beavatkozás nélkül is felfelé göndörödik a pillája? Nekik olyan kis befelé hajló ernyőcske nő, amitől a szemük még szűkebb. Mi is göndörítjük, dúsítjuk, vízálló supershock max double false lash effect volumizer-rel, na nyilván, de az ázsiai genetika az ilyen felszíni beavatkozásoknak ellenáll. Ide kell a műszempilla.

Botorság lenne szolárium szalonokat nyitni vagy önbarnító-krém gyártó bizniszbe fogni Japánban. A japán szépségideált mind a mai napig a mészfehér arc testesíti meg. Jószerivel minden francia luxus kozmetikai márkának megvan az ázsiai piacra gyártott fehérítő terméksora, amit értelemszerűen csak itt lehet kapni. Esernyő/napernyő gyártó cég részvényeket azonban nyugodtan vehettek. Szinte mindig látni az utcán olyan nőt, aki akkor is esernyővel járkál, amikor sem az eső nem esik, sem a nap nem süt. De akkor is van ám UV sugárzás! Szerinte. (Utánanéztem a japán halálozási statisztikáknak, erről majd később még szó lesz, egyelőre annyit, hogy bizony a bőrrák szinte ismeretlen Japánban.)

Tokióban eltévedni viszonylag egyszerű. Már csak azért is, mert hiába van térképed, nincsenek utcatáblák. Ennek viszonylag megfelel az, hogy a térképen sincsenek utcanevek. A belvárosban néhány sugárútnak van neve, de azon túl semmi. Ilyenkor kell megállni a térkép felett, és várni, hogy egy kedves japán odajöjjön, és útba igazítson. És tényleg oda is jön, és segít akár tud angolul akár nem. Kicsit olyan, mint amikor a vak embert átviszik az úton, akár át akar menni, akár nem. Ő mondja japánul. Ha sikerül megértetni vele, hogy hová akarsz eljutni, akkor ő is el is kísér. Jön veled, akár arra visz az útja, akár épp az ellenkező felé menne. Ez állítólag nagyon kedves gesztus, és udvariatlan visszautasítani. Útközben meg megy a „verárjufromjuróphaunájsz”.

Én amúgy központi helyen laktam, a Shinagawa station közelében (kb. mint a Délinél). Ide könnyű volt hazatalálni: matrac alatt két nachtkaszli, hokiütő, kisgyufa, nagygyufa = 品川. Ezt kell megjegyezni.

Van még néhány furcsa szokás: metrón öregnek helyet átadni nem előzékenység, hanem sértés. Nem is teszik. Metrón mobiltelefont baszkurálni viszont kötelező. Beszélni nem lehet rajta (ezt mindenütt tiltótáblák jelzik és angolul is számtalanszor bemondják), viszont sms-eznek, facebookolnak, és játszanak rajta doszt. Mobiltelefon nincs lógó basz nélkül. De komolyan: középkorú öltönyös üzletember telefonján is lóg valami szőrös. Bázikus méretű Hello Kitty-s rószaszín tokos IPhone középkorú nők kezében. Mondani is felesleges: azon is lóg valami. Sokan mondják, a japánokban van egy nagy adag infantilizmus. Az összes videó játék (Nintendo, SEGA) innen származik. A divatot is uralja az iskoláslány stílus, a nők természetes hanglejtése a magas hangú nyafogás. Sumimaseeeeee. Ezt igazából kottáznom kellett volna… Mindenütt agyonsminkelt eladó lányok, akik rád sem néznek, csak ezt sikongatják folyamatosan. Viszont néhány üzletben más a módi: az eladó rádtapad, akár a Vörös Október Ruhagyár mintaboltjában a férfiöltöny kereskedelmi alkalmazott annó.  Közben meg folyamatosan kommentálja az általad szemrevételezett terméket, japánul. Ez szerintük a magas színvonalú kiszolgálás része, szerintem meg rém idegesítő. Ilyen helyekről általában menekültem.

Amúgy a shopping élmény Tokióban már csak azért is meglehetősen korlátozott, mert az én 38-40-es méretemben jószerivel nincs választék, ha mégis, akkor az XL-esre címkézett cuccok között keresgélni szerfelett lelombozó. (Hozzáteszem, azt sem tartom normálisnak, hogy az USA-ban S-esnek minősülök… bár az sokkal hízelgőbb.) Ha viszont mégis veszel valamit, akármit, bármit, akár egy 10 EUR-s dolgot is, azt bárhol és ingyen ajándékcsomagolják. Giftorepingo. A csomagolás Japánban ugyanis tradíció. Pontosabban az ajándékozás. Mindenki mindenkinek egyfolytában ajándékokat ad. Ez a feudális társadalom egyik megmaradt szokása: mindig meg kellett váltani a feljebb való jóindulatát valami apróbb vagy nagyobb ajándékkal. Japánban igen sokáig nem volt olyan erős állam és jogszolgáltatás, ami intézményszerűen védte volna polgárait. A hadurak védelme nélkül az alattvalók kiszolgáltatottak voltak, ezért mindenki valaki másnak a vazallusa volt. Állítólag ez a rendszer mind mai napig továbbél a kapitalista nagyvállalatok alkalmazottjai, a salaryman-ek világában is. A szépen csomagolt ajándék átadásával a tiszteletet és az alárendelődést fejezik ki. Tokióban mindenki tudja, hogy hol a helye.

ATM-ből pénzt felvenni, csak némi előzetes térképes tájékozódás után lehet. Csak speciális, általában egymástól városrésznyire lévő automaták fogadnak el nem-japán kártyákat.  Ezeken van angol opció, az összes többin csak hangyaláb betűkkel a feliratok. Ezekkel nem is érdemes próbálkozni.

Kérdeztétek, milyen volt Japánban. A múzeumokról, a sinto szentélyekről, a géshákról és szamurájokról bármit el lehet olvasni az útikönyvekben, ez a történelem, a múlt. A mai Tokiót azonban meg lehet úgy is élni, hogy egy kicsit a mi jövőnk is.  Nagyvárosi létforma egy feudális világba ágyazva. Én így láttam.

DISCLAIMER: az alábbiakban nem törekszem, hogy minden leírásom minden vonatkozásban píszí legyen. Ezért előre is elnézést kedves japán testvéreinktől.  Ezeket szubjektív leírásokat nem útikalauznak, hanem a barátaimnak szánom.

Tokióban az ember metrózik. Más esélye amúgy sincs. A metró alatt érteni kell egy HÉV-szerű vonatot is, ami a külvárosokba visz, néha akár négy órán keresztül is, de a legforgalmasabb belvárosi vonal is földfeletti. Én leginkább a Yamanote-line-on cirkáltam (a szó szoros értelmében, mivel ez egy körvasút), amelyikkel a 18 vagy 20 metróvonal egy mágikus ponton valahol mind találkozik.

A metró beléptető kapus, lógás nincs. Egy jegy 130 jentől indul (360 Ft) ezért egy-két megállót lehet menni, de mondjuk a Deák tértől a végállomásig legalább 880 Ft lenne a jegy.  Egy-egy állomás önálló megapolisz. Van lent komplett bevásárlóközpont, számos étterem, kifőzde, utazási iroda. És nagyon nagyon sok japán.

A metró ennek ellenére tiszta. Le mersz ülni rajta, ami fontos, ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy turista attrakció 40-50 perces metrózásra van egymástól. A metrón a japán ember remekül megfigyelhető.

Homeless nincs, és büdös ember sem. Viszont japán-szagúak. Nekem két-három napba telt megszokni, mert ugye kénytelen vagy, hiszen a metrón, de még egy nagyobb kereszteződésben is a distancia buborékok lényeges átfedésbe kerülnek. Az is feltűnt, hogy noha minden jobb áruház alja tele van illatszerekkel, soha nem éreztem senkin kölni illatot. De a halpiacon sem volt halszag, a belvárosban sem volt kipufogóház szag, az erdőben avarszag, a könyvesboltban könyvesbolt szag. A drogériákban dezodor nem kapható. Tokió egy nagy szag-feketelyuk. (Ezt ne értelmezzétek úgy, hogy megtaláltam a titkos piaci rést egy nagy magyar dezodor mogul számára: a japánok nem izzadnak, állítólag ez genetikus.)

Utcán nincs evés, ivás. Nem illik. Soha senkit nem láttam menet közben enni. Így nem is lesz neki mit eldobnia, tehát az utcán nincs szemét. Ezért különben szemetes kuka sincs. Egy darab sem. Ha mégis termelne a japán szemetet, azt szépen hazaviszi. Érdekes formája az utcák tisztán tartásának. Mert ugye mit is dob el az ember menet közben? Például zsebkendőt. Ez azért misztikus. A járókelők legalább 10%-a ugyanis állandóan maszkot visel, mert 1) udvariatlan lenne megfertőzni embertársait valami nyavalyával, de 2) leginkább nem akar a munkából hiányozni. Ha viszont meg van fázva, akkor a maszk alatt hogyan fújja ki a nádhás orrát? A válasz: a japán nem fúj orrot. A többit találjátok ki.

Divatblog. A hétvége többrendbeli zokni-szandál spottinggal telt. Valóságosan és virtuálisan is. Aki még nem látta saját szemével, annak:

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=564367020272536&set=p.564367020272536&type=1&theater

Na de ezt már lerágtuk.  Azt viszont még nem mondtam, hogy most volt Wagner születésének 200. évfordulója, ennek tiszteletére meg Wagner-napok, és Wagner dalest a MÜPA-ban.  Wagner. Dalok. Az összes. Ez akár egy melléknév fokozása is lehetne. Mondjuk az über érdektelen szinonimájáé a világ azon maradéka számára, amelyik nem Wagner-fan. A többiek meg szomorkodnak majd, hogy Wagner nem írt sok dalt, az összes belefér egy bruttó másfél órás előadásba. Bruttó, Kovács professzor (valljuk be érdekes, vicces, hovatovább magával ragadó) konferálásával, kottatartó és kották ki-be cihölésével, zongoraszékre fészkelődéssel, és a vonatkozó közönség megtekintésével.

Autentikus Wagner-rajongóhoz úgy tartozik a zokni–szandál outfit, ahogyan Kéri Lászlóhoz a kockás pulóver. Mintha az értelmiség ruházkodása egy állandó öndefiniálási kényszer hatása alatt állna: zoknit veszek szandálhoz csakazértis. Nem mosok hajat. Csakazértsem.  A hölgyek (?) zokni-szandálhoz viselt kardigán-dzsörzé ruha kombinációját a Corvin Áruház második emeletén leltárazták, amikor Kudlik Juli után még dauer vizet lehetett volna elnevezni, az urak (?)  trottyos nadrágja meg már a krími háború idején sem számított különösen értékes hadizsákmánynak. Persze, az értelmiséget nem fizetik meg, vagy ha igen, akkor ők ritka Wagner felvételekbe, és nem szemöldök tetoválásba, szilikon mellekbe, vagy dizájner fesönbe fektetnek. Értem én. Megértettem.